A mi kis játszóterünk

Ha értelmezni akarjuk a kétharmadból fakadó politikai helyzetet, legelőször is nem árt számba venni, milyen okokra vezethető vissza a kétharmad. Ez már csak azért is elengedhetetlen, mert e nélkül nem lehet „felmenni” ezeken a „lépcsőkön” és a helyzet újratermelődése elkerülhetetlen lesz.

1. A jóléti bukfenc

A rendszerváltás egyik alapígérete volt a jóléti állam megteremtése. A magyar demokrácia a nyugati életszínvonal (az ahhoz történő felzárkózás) igézetében fogant, és annak bűvöletében van mindmáig, az eddigi választások mindegyikét az döntötte el, hogy melyik politikai erő tudja hitelesebben képviselni a jóléti állam ideáját. Így volt ez 2002-ben is, amikor a Szocialista Párt a jóléti rendszerváltás programjával aratott győzelmet. Bár az első és második száznapos program jelentős reálbérnöveldést és életszínvonal-emelkedést eredményezett, de az ezt követő évek kiigazításai és megszorításai jelentős részben eliminálták a jelentőségét, végül a gazdasági világválság a jóléti kiadások drasztikus lefaragására kényszerítette a kormányt. A nyolc év mérlegét tekintve leszögezhetjük, hogy a két cikluson át tartó kormányzás nem volt képes megfelelni a baloldal irányában támasztott általános választói elvárásoknak sem: nem volt képes érdemben csökkenteni a társadalmi különbségeket, felzárkóztatni a leszakadó rétegeket, enyhíteni a mélyszegénységet.

2. Elfuserált reformok

A 2006-os országgyűlési választások kampányát a reformtematika uralta, és a második Gyurcsány-kabinet kormányzása komoly reformszándékkal indult. Ugyanakkor a költségvetési hiány mértéke tarthatatlanná vált, és a választási győzelem után haladéktalanul neki kellett állni a kiigazításnak, amit a választások miatt halogattak. A reformok szempontjából a legnagyobb hibát ott követte el a kormányzat, hogy nem különítette el a reformlépéseket a kiigazítás intézkedéseitől, sőt abban bízott, hogy a reformpropaganda farvizén kommunikálva a megszorító intézkedéseket sikerülhet tompítani azok – közhangulatra gyakorolt – negatív hatásait. Így a polgárok percepciójában összemosódtak a határvonalak, ami pedig megágyazott egy reformellenes közhangulat felerősödésének, melynek tetőpontja a népszavazás volt.

Az egészségügyi reform egyenesen a reformpolitika bukásának szimbólumává vált, mivel egy példa nélkül álló, kipróbálatlan öszvér megoldás volt, amellyel nemcsak az ellenzék és a szakma, de a két kormánypárt egyike sem volt elégedett, tekintve hogy két egymástól távol eső elképzelés rossz kompromisszumából fogant.

3. Az MSZP rossz állapota

Az MSZP egy nem homogén pártként olyan irányzatokat és érdekcsoportokat fog össze, amelyek csak komoly erőfeszítések árán hozhatók közös platformra. Ezt súlyosbítják az állandó személyi ellentétek, a töredezett döntési mechanizmusok, a széttagolt irányítási szintek, illetve a folyamatos kibeszélés és kiszivárogtatás. A korszerűtlen szervezeti szisztéma hátránya a kormányzás során mutatkozott meg igazán, amit kormányfőváltások, koalíciós válságok, követhetetlen irányváltások és reformbukfencek fémjeleztek. Ezek a szimptómák – közvetve vagy közvetlenül – mind a párton belüli viszályokra vezethetők vissza, és a tüneti kezelésként alkalmazott kompromisszumok végül kényszerű megalkuvássá hígultak, ezzel lehetetlenné tették a következetes kormányzást. Ennek a végkifejletét láthattuk a DKP megalakulásában.

4. Az SZDSZ széthullása

A Szabad Demokraták Szövetségének széthullásával az MSZP elvesztette egyetlen stratégiai szövetségesét. Nem szabad elfelejteni, hogy az SZDSZ nélkül sem 2002-ben, sem pedig 2006-ban nem tudott volna az MSZP önállóan kormányt alakítani (legfeljebb kisebbségi kormányt). A liberális szavazótábor 2010-re elvesztette potenciális képviseltét, így döntő részben távol maradt a voksolástól. Ez láthatjuk tragikus következményekkel járt.

5.Világgazdasági válság

A világgazdasági válság a hazainál sokkal stabilabb, produktívabb és hatékonyabb kormányokat is elsöpört; általános állampolgári közérzület volt Európában, hogy a kormányok nem képesek megbirkózni a válsággal, és nem képesek megvédeni polgáraikat annak negatív hatásaitól. A csökkenő életszínvonalra, a drasztikusan megugró munkanélküliségre, a bizonytalanságra és instabilitásra szerte Európában úgy reagáltak a választók, hogy leváltották az éppen regnáló kormányokat annak reményében, hogy a következő kormányzat úrrá tud lenni a problémákon.

A magyar kormányzat dolgát még az is nehezítette, hogy az eredeti elképzelés szerint a kiadások terén a jól megszokott cikluslogikát alkalmazták, tehát a ciklus elején korrigálják a költségvetést, és visszafogják a kiadásokat, majd a ciklus utolsó harmadában lazítanak a gyeplőn, és hangulatjavító jóléti kiadásokkal ágyaznak meg a 2010-es kampánynak. Nos, ezt az elképzelést a válság olyannyira keresztbeverte, hogy nemcsak a jóléti kiadások maradtak el, de az országnak az IMF-hez és az EU –hoz kellett fordulni fizetőképessége megőrzése érdekében.

6. A „Blairizmus” bukása

A harmadik út koncepciója – melynek elméleti alapjait Anthony Giddens tette le, és elsőként Tony Blair ültetett át a gyakorlatba – tulajdonképpen már a kilencvenes években az európai baloldal vezető irányzatává vált. Újdonságerejét az adta, hogy liberális elemekkel frissítette föl a klasszikus szociáldemokrácia gazdaságpolitikai és társadalomszemléleti nézetrendszerét. Ezt az irányvonalat igyekezett meghonosítani Gyurcsány Ferenc Magyarországon, de már a kezdet kezdetén világossá vált, hogy nem sok fogadókészség mutatkozik a hazai baloldalon az új irányzat iránt. Gyurcsánynak még saját pártjával sem sikerült megértetnie és elfogadtatnia a harmadik út alapelveit, ráadásul az évtized végére a harmadik út európai szinten is kifulladt, végül a világválság adta meg a kegyelemdöfést. A blairizmus út bukása Európában is komoly üres tért teremtett, az európai baloldal válsága jelenleg is meghatározó, és európai szinten zajlik az útkeresés („amszterdami folyamat”). Magyarországon mindenestre úgy bukott el a blairi harmadik út, hogy soha nem is tudott kiteljesedni, ami csak tovább mélyíti a Szocialista Párt önmeghatározásának a válságát.

7.A Fidesz gátlástalan offenzívája

Nem könnyítette meg a baloldali kormányzás helyzetét, hogy egy folyamatosan erősödő, szervezetileg hatékony és meglehetősen gátlástalan ellenzékkel kellett szembenézni, talán elég, ha csak a 72 órás ultimátumot, az ellenzéki demonstrációkat, a kordonbontást, a szociális népszavazást, a parlamenti ülésekről történő rendszeres kivonulást, az előrehozott választás folyamatos tematizálását említjük. Ráadásul a kisebbségi kormányzás időszakában az ellenzéki nyomás csak fokozódott, amit az is súlyosbított, hogy addigra a Fidesz társadalmi támogatottsága már jócskán meghaladta a kormánypártokét. Ez a nyomás a válság kitörését követően sem enyhült, holott nem egy európai országban a politikai elit bizonyos szintű összefogással próbált úrrá lenni a gondokon, de Magyarországon nyoma sem volt efféle konstruktív együttműködésnek.

8. A „good governance” hazai bukása

Ami a kormányzati filozófiát illeti, az elmúlt évtized baloldali kormányai a governance típusú kormányzáshoz álltak közelebb, mely a társadalmi-gazdasági szereplők közötti koordinációra helyezi hangsúlyt, és egyfajta országmenedzselő szerepfelfogást képvisel. Ez a modell azonban a hazai közegben igencsak félresiklott – ebben persze a már eddig felsorolt motívumok is igen nagy szerepet játszottak. A kormányzás a következetlenség, a kiszámíthatatlanság, az esetlegesség, az ötletszerűség, és az irányítatlanság képét mutatta; a választók számára nem volt világos, hogy a kormány mit miért tesz, és a gyakori irányváltások okai sem váltak egyértelművé.

9. Az őszöd-jelenség

Az őszödi beszéd kiszivárgása a magyar demokrácia legnagyobb botrányát váltotta ki, mely ismétlődő utcai zavargásokba torkollt. Mindazonáltal az adatok tükrében egyértelmű, hogy a kormány népszerűségvesztését nem a beszéd váltotta ki, mert a támogatottság csökkenése már 2006 nyarán megindult, melynek határozott ütemén a botrány nem változtatott érdemben. Az őszödi beszéd erkölcsi következményei késleltetve érvényesültek, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc körül 2009-re elfogyott a levegő, a mozgástere a végletekig leszűkült, és végül lemondásra kényszerült.

10. Gátaktól mentes korrupció

Magyarországon a szabályozási (pártfinanszírozás, kampányfinanszírozás, közbeszerzés) rendszerekben kódolva van a korrupció. Ha csak a kampányfinanszírozás sarokszámait vetjük össze: tehát az elkölthető 386 milliós keretet a többmilliárdos kampányokkal (hozzávesszük a renyhe hazai támogatási hajlandóságot), akkor a napnál világosabb, hogy a nagy pártok kampányában százmilliós tételben szerepelnek feketepénzek. De természetesen nem csak ez a színtér fertőzött, a korrupció, a visszaosztás és a kenőpénzek jelensége átszövi az egész társadalmat.

A Szocialista Párt a nyolc éves kormányzás során nyilvánvalóan elkényelmesedett, az önkontroll és a mértéktartás fellazult, ezen felül gyakran a belső ellentétek hozták felszínre az ügyeket. Mindenesetre a szocialista politikusok letartóztatása, előállítása, a vádemelések és azok ellenzéki és kormánypárti kommentálása állandó kampányelemmé váltak a 2010-es választáson.

11. katasztrofális kampány

Az MSZP 2010-re érzékelhető módon belefásult saját kormányzásába, és csak a kármentésre maradt energiája. Sem a választási program, sem maga a kampány nem tartalmazott innovatív elemet, a szavazatmaximalizálás legalapvetőbb lépései is elmaradtak. Általánosságban is elmondható, hogy a 2010-es választásokat egy ülőkampány előzte meg: elmaradt a kompetenciaharc, a tematizációs verseny, a karakter-párharc és az ígéretlicit. A kampány egy pozicionálási küzdelemmé szűkült, amelyben a Fidesz az MSZP és Jobbik, a Szocialista Párt a Fidesz és a Jobbik, a Jobbik pedig az MSZP és a Fidesz közé igyekezett egyenlőségjelet tenni. Mindhárom párt a negatív pozicionálás technikáját alkalmazta, tehát az ellenfelekhez viszonyítva igyekezett rögzíteni helyzetét oly módon, hogy megpróbálta egy platformra hozni a másik kettőt. Az MSZP azonban hitelességi deficittel küszködve sokkal kevésbé tudta érvényre juttatni saját megfogalmazását.

12. Látomások és jelképek

Az MSZP a szimbolikus politika és a víziópolitizálás területén vesztette el a legtöbb csatát. Kormányzóerőként nem tudta egységes keretbe foglalni a kormányzati cselekvés elemeit, nem tudta, milyen Magyarországot képzel el, milyen elképzelt jövő érdekében cselekszik.  

Ugyanakkor sorozatban gyártotta a negatív szimbólumokat: D209-es ügy, 2005-ös népszavazás a kettős állampolgárságról, őszödi beszéd, koalíciószakadás, kormányfőváltások, korrupciós ügyek. Az egyes szimbolikus motívumok így állnak össze jelképpé, azaz a 2010-es választások előtt a baloldali kormányzás a választók percepciójában így vált a belső acsarkodás, a tehetetlenkedés, a hiteltelenség és a mutyizás jelképévé.

Az egyes jelenségek önmagukban is jelentős kihatással lettek volna a pártversenyre, de a fenti 12 együtt, egymást erősítve elkerülhetetlenné tette a 2/3-os bukást. A tizenkét jelenség jó rávilágít arra, hogy az MSZP-nek milyen súlyos örökséget kell feldolgoznia, de – miközben megindult a párt megújításának folyamata – az elmúlt időszakban nem sok jele mutatkozott annak, hogy komoly erőfeszítéseket tett volna az elmúlt két ciklus tanulságainak feldolgozását illetően. Márpedig ezt nem lehet megúszni, ezzel a „hagyatékkal” az azóta az MSZP-ből kívált DKP-nek is számolnia kell

Orbánnak mennie kell és nem kell jóstehetség ahhoz, hogy az őt leváltó demokratikus erők két meghatározó tényezője lesz az MSZP és az azóta abból kivált DKP lesz. Azonban ha fordított módon nem járják be ezt a lépcsősort, akkor a következő ciklus befejeztével egy még ennél is nagyobb tragédia következhet be.

SZEMA-est a Sirályban

Kellenek-e alkotmányos korlátok?

Beszélgetés HALMAI Gáborral

Helyszín: Sirály

1061 Budapest, Király u.50.

Időpont: 2010. november 18., csütörtök, 18.30 óra.

Beszélgetőtárs: Niedermüller Péter, a SZEMA elnökségi tagja

Mindig van valami. Valami fura. Persze egyre nehezebb átlépni az ingerküszöböt. Az sem egy bulvárhír, hogy külsősökkel titkosították a kormányülések hangfelvételeit. De azért valakit csak érdekel.

Az új kabinet már vizsgálja, hogy a Bajnai-kormánynak tízmillióért dolgozó magáncégnek volt-e erre törvényes engedélye, illetve jár-e biztonsági kockázattal az adatok kiadása.

Biztos kiderül, hogy az égvilágon semmilyen gond nem volt. A kocka meg el van vetve. De kit kérdezzünk a kockázatokról és mellékhatásokról?

Kiadták az iratokat. Olyan lazán hangzik. Ez egy laza ország. Itt vezetők titoktartásért kapnak pluszpénzeket, s nem százezreket. Titkos, hogy ki titkosít?

A vizsgálat elindul, még nem tudjuk, mit fog feltárni. Igazából lehetnének nyilvánosak is a kormányülések felvételei. De nálunk mindent titkosítanak. Nem ám a pszichopata gyilkos kap életfogytiglanit, hanem az iratok.

Mi lenne, ha titkosítanák Magyarországot? Akkor eltűnnénk a térképről, de cserében békében élhetnénk? Én megszavazom.

Amúgy a szellősebb, nagyobb nyilvánosság talán csökkenthetné az összeesküvés-elméletek népszerűségét. Hiszen az USA után simán lehet, hogy mi hiszünk a legtöbben ilyenekben. A parákban. Mert a magyar bírja a parát. Ha meg nincs, akkor csinálja.

Úgy szeretném, ha kiderülne, hogy valami jól megy. Flottul. Pöpecen. Például, hogy elrejtettek valahová pár milliárd eurót, de megtalálták, s így fél év alatt befejezik a 4-es metrót.

„Besúgók és provokátorok, / koncert közben sose gondolok rátok. / Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, / de azért jobb ha tudjátok, / hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, / aki előttetek áll az a mi emberünk. / Elpirultatok, / lebuktatok, / besúgók és provokátorok. / Csak forogjatok, lebuktatok / besúgók és provokátorok…”

Ezt a szívemnek oly kedves dalt valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén hallhattuk Bárdos Deák Ági és  a Kontroll Csoport előadásában (zeneszerző és szövegíró Müller Péter Sziámi). A dalban kifejezésre jutott az a megnyugtató meggyőződés, hogy a diktatúra idején is világos különbséget lehet tenni a szabad emberek és a gerinctelen szolgák között, és hogy a többség a megfélemlítés és kiszolgáltatottság ellenére sem (volt) hajlandó áruba bocsátani a tistességét. Két évtized elteltével és húsz évvel az említett urak aktív segedelmével üzemeltetett pártállam bukása után elmondható, hogy a dalban megfogalmazott lélekemelő és optimista vízió naivnak bizonyult. Nem buktak le, vagy ha hébe-hóba mégis, eszük ágában sincs pirulni. A többség pedig azóta sem tudta elérni, hogy lelepleződjenek és hogy szégyelljék magukat.Egyes becslések szerint a bukás pillanatában, azaz 1989-ben is még mintegy tízezer ember állt ügynökként, titkos megbízottként a szervek szolgálatában. Ennek megfelelőn legalább több ezres nagyságrendűre becsülhető tehát azok száma, akik hivatásos tisztként vagy az állambiztonság „szigorúan titkos”, azaz civilnek álcázott tisztjeként szolgálták a rezsimet, amint Révész Béla a Beszélőben közölt terjedelmes tanulmánysorozatából is kiderül, az utolsó pillanatig és még tovább. És akkor még nem beszéltünk sem azokról az ezrekről, akik a diktatúra különböző időszakaiban vállaltak így vagy úgy közreműködést az állambiztonsággal, sem azokról a további ezrekről, akiknek beosztásuk folytán munkaköri kötelességük volt rendszeresen beszámolni szűkebb vagy tágabb környezetükről a szerveknek. Mindeme sok tízezer, ma is köztünk élő polgártársunk közül jószerivel egy sem akadt, aki önszántából és nem lelepleződése után vagy a közeli lelepleződés árnyékában tárta volna föl nyilvánosan a múltját, és jószerivel egy sem akadt a lelepleződöttek között, aki nyilvánosan és erkölcsileg értékelhető módon bocsánatot kért volna áldozataitól és a köztől. Ez a tény az emberi lélek minden ismert nyomorúságának figyelembevételével is döbbenetes.

Megdöbbentő, hogy Bácskai professzornak, a magyar pénzügyi és bankvilág szakmai doyenjének szava sem volt arról, hogy súlyosan sérelmes és dehonesztáló jelentéseket írt a börtön és az akasztófa árnyékában járó családtagjairól, barátairól és kollégáiról. Elképesztő, hogy meg sem fordult a fejében, lelepleződése milyen kínos perceket szerezhet azoknak is, akik évtizedek óta szakmai tekintélyként figyeltek rá és adtak a véleményére. Emlékszem Bácskai Tamás előadása nyitotta meg azt az aukciót (Mammon napok, 1999 ősze), amelynek keretében a Beszélő javára neves képzőművészek által készített százezer forintos bankjegyeket bocsátottak áruba. „Lebukása” előtt alig egy héttel, a Népszabadságban Zdeborsky Györggyel közösen írt publicisztikájában (A jegybank és a függetlenség, 2005. január 14.) Járai Zsigmond jegybankelnököt dorgálta imígyen: „Az MNB vezetőinek természetes és helyeselhető reakciója, hogy a kormányt a pénzpiaci hitelek megdrágításával a költségvetési egyensúlyhiány csökkentésére szorítsák. (…) Furcsa azonban, ha egy jegybank vezetése sorozatosan és következetesen szembemegy a tekintélyes belföldi és külföldi szakértők véleményével. Miközben együtt halad a vezető ellenzéki politikus törekvéseivel, az »erős forint« jelszavával… A független jegybanknak a pártpolitikai befolyásoltság ilyesféle látszatát is el kellene kerülnie.” Bácskai Tamásnak vajon milyen látszatot kellett volna elkerülnie, amíg lett volna módja rá?

1990 szeptemberében Hack Péter és Demszky Gábor törvényjavaslatot nyújtott be a pártállam idején keletkezett állambiztonsági akták nyilvánosságáról. Antall József miniszterelnök és az akkori kormánytöbbség megakadályozta a javaslat keresztülvitelét. Ma már semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy Antall és kormánya övön aluli politikai támadásnak, a kormány megbuktatására tett burkolt kísérletnek tekintette az ellenzéki képviselők kezdeményezését. A szűk parlamenti többséget és az első szabadon választott és nehéz helyzetben manőverező kormány ingatag tekintélyét valóban megrendíthette volna, ha fény derül arra, hogy az új parlamentben, köztük a kormánypártok frakcióiban, csak úgy hemzsegnek az egykori téglák. Már csak ezért is tekinthetjük utólag hibának, vagy legalábbis kockázatos döntésnek, hogy Antall a választások után nemet mondott a nagykoalíciós ajánlatra (miközben tagadhatatlan, hogy a döntés mellett ésszerű megfontolások is szóltak). Biztosabb parlamenti többséggel, erősebb legitimációval a rendszerváltó pártok talán magabiztosabban hatástalaníthatták volna a volt titkosszolgálat által elhelyezett aknákat is. A kockázat bejött: az új magyar köztársaság fenékig ürítette az ügynökkérdés méregpoharát. Sejtelmünk sem lehetett arról, hogy fontos politikai és véleményformáló pozíciókban kik és milyen szerepet játszottak a magyar politika elposványosításában, az általános cinizmus, önzés és közöny meggyökereztetésében, végső soron a rendszerváltás erkölcsi egységének az  aláásásában.

Aligha kétséges, hogy az állambiztonsági akták hozzáférhetetlenségének fönntartása milyen célt szolgált. A kilencvenes évek elején a nemzetbiztonsági érdek volt a fő hivatkozás. Ez az érv már akkor is abszurd volt, ma pedig már végképp az. Az újabb, mostani törvénytervezet ellenzői és bírálói nem is erre, hanem az áldozatok személyiségi jogainak védelmére hivatkoznak, némelyek esetleg jóhiszemű szakmai buzgalomból. Mintha nem lehetne az elkövetőket, a hivatásos és magánszorgalmú kutyákat az áldozatokra vonatkozó érzékeny információk nyilvánosságra hozása nélkül is azonosítani és megnevezni, ahogy teszi ezt például már vagy nyolc éve egy szűkebb körben az átvilágító bizottság? Mintha a jelenlegi szabályozás és gyakorlat alapján hozzáférhető aktákból nem lehetne nagyjából mindent megtudni az áldozatokról, és szinte semmit az elkövetőkről, amiként kutatók és egykori megfigyeltek hada ezt évek óta sérelmezi? Kiss Péter kancelláriaminiszter nem átallotta azt mondani, hogy mostanság éppen az egykori demokratikus ellenzék tagjai (a miniszter tartózkodott a megnevezésüktől) hangoztatják effajta aggályaikat, és óvnak a nyilvánosságtól. Ebből inkább fenyegetés olvasható ki: ha továbbra is ennyire ragaszkodnak a nyilvánossághoz, megkaphatják: ország-világ fog csámcsogni az áldozatok magánéletén, cserében (bosszúból?) azért, hogy megtudjuk, kik írtak rólunk. Már ha egyáltalán megtudjuk, mert ez még mindig nem biztos…

Nincs hiány az erkölcsi érzékünket tompítani igyekvő érvekben sem: sok aktát megsemmisítettek, így sokan megúsznák, miközben másokat pellengérre állítanak. Ma már tudható, hogy korántsem semmisítettek meg annyi aktát. Egyébként is: Magyarországon évente több százezer bűncselekmény marad felderítetlen, de ugyancsak meglepne bennünket, ha a rendőrség bejelentené, hogy beszünteti működését, mert az nem igazság, hogy a tolvajok egy része dutyiban ül, míg a többiek élik világukat. A másik divatos érv: minden eset egyedi és erkölcsileg bonyolult. Ez igaz. De néhány szerencsés kivételtől eltekintve melyikünk életében nem adódtak és adódnak erkölcsileg bonyolult helyzetek? Melyikünk van ezáltal fölmentve az alól, hogy számot adjon tetteiről és döntéseiről?

Két éve december elején a Verzió emberi jogi filmfesztivál nyitófilmjeként tekinthette meg a közönség Papp Gábor Zsigmond és Tamási Miklós dokumentumfilmjét, Az ügynök élete címmel. A film olyan, egykoron szigorúan titkos belügyminisztériumi oktatófilmek alapján készült, amelyek segítségével a leendő állambiztonsági munkatársakat és tiszteket képezték. A filmek létezését még a kilencvenes évek közepén is kerekperec letagadták. A közönség időnként jót derült az oktatófilmek bumfordiságán és banalitásán. Részletesen elmagyarázták, hogy titkos házkutatás alkalmával nem célszerű rendetlenséget csinálni, mérgünkben belevágni a hamutartót a fürdőszobatükörbe. Ha az akció közben csörög a telefon, ne vegyük fel, mert „1. valaki a házigazdát keresi; 2. téves kapcsolás; 3. a házigazda telefonál, hogy ellenőrizze a lakást”. Egy másik jelenetben neves színészek közreműködésével okítják a zsarolás útján történő beszervezés technikáját. A filmet nézve az emberben fölmerült, vajon mi volt az a fondorlatos technikai, módszertani titok, ami miatt ezeket a filmeket csak most, tizenöt év eltelte után láthatja a mezei halandó. Az igazi titok nem a filmek tartalma volt, hanem a létük. Helyesebben az, hogy létezett egy olyan kiterjedt, bennünket ellenőrző és megfigyelő láthatatlan hálózat, amely keresztbe-kasul átszőtte az élettereinket, és amelyik számunkra utólag is fölimerhetetlen módon befolyásolta életünk alakulását. Az ügynökök és tartóik ott voltak nemcsak a gyanús zenekarok kocertjein, hanem a munkahelyeken, az iskolákban, a sportpályákon, a baráti körökben, a családban, a klubokban és egyetemi szemináriumokon. Jelentéseik befolyásolták kirúgásunkat, börtönbe kerülésünket, tanulmányi-szakmai előmenetelünket, munka- és utazási lehetőségeinket, családi és baráti életünket. Ezek az emberek, akik számunkra túlnyomórészt ma is ismeretlenek, ma is ott ülnek a minisztériumokban, önkormányzatokban, szerkesztőségekben, egyetemi tanszékeken, kuratóriumokban, bizottságokban, igazgatótanácsokban, és továbbra is döntéseket hoznak, mirólunk, ki tudja, milyen szempontok alapján és kinek a sugalmazására.

Komoly aggodalomra ad okot, hogy miközben félrevezető módon ügynöközünk, még mindig nem tisztázott, hogy mi lesz a sorsa azoknak az iratoknak, amelyek a hivatásos állomány kilétére derítenének fényt. Mert ne legyen kétségünk: az ügynökök a kishalak. Ungváry Krisztián a Népszabadságban január 27-én megjelent cikkében („Nemzetbiztonsági szemfényvesztés”) írja: „A valóság (…) az, hogy a Belügyminisztérium és a szolgálatok a késő Kádár-kor iratainak jelentős részét továbbra sem hajlandóak a kutatók és az áldozatok elé tárni. (…) A III/III. osztály titkos és szigorúan titkos tisztjeinek személyi anyagait a Belügyminisztérium mind a mai napig elzárja a kutatás elől, sőt arra sem hajlandó, hogy a szaklevéltárnak átadja őket. (…) Bár pontos szám nem állapítható meg, de az eddig nyilvánosságra került adatokból következtethetünk arra, hogy az úgynevezett »O-dossziék« (Operatív dossziék) állományának mintegy felét, közel 20 000 aktát (!) ezentúl is az NBH kívánja őrizni. Az átadott iratok mennyisége 40 folyóméter.” Itt rejlik a magyarázata annak, miért ragaszkodtak körömszakadtáig ahhoz, hogy az ügynökök neve se kerülhessen nyilvánosságra. Az összefüggést megerősíti a Heti Válaszban 2005 február 3-án megjelent, állítólag volt állambiztonsági tisztek által írott „nyíltlevél” (sic!), amelyben fölszólítják az MSZP vezetését és a kormányt, hogy álljon el „az ügynöki és operatívtiszti múlt további látványos kiteregetésétől”. Az ügynökök lelepleződése feltartóztathatatlanul elvezet a hivatásos állomány, a megbízók, végső soron az egész mechanizmus, a „hálózat” lelepleződéséhez. Napnál világosabb, hogy az állambiztonsági akták elzárása sosem szolgált mást célt, és ma sem szolgál mást, minthogy ezek az emberek számunkra továbbra is láthatatlanok maradjanak. Hogy a múltjuk ne bolygathassa életük és karrierjük zavartalan egyengetését. Hamar rájöttek, hogy számíthatnak az új politikai osztály sebezhetőségére, gyengeségére és mohóságára – ők inkább visszaélni akarnak az iratokkal, semmint vállalni a kockázatot és pontot tenni az ügyre –, és számíthatnak a mi fásultságunkra, fáradt közönyünkre és arra a sajátos, kollektív bűntudatra, ami az egykori „puha diktatúra” talán legártalmasabb és legmaradandóbb öröksége. Ha most is sikerrel járnak, akkor majd elégedetten dúdolgathatják magukban: „Aki előttetek áll, az a mi emberünk.”



Orbánék két évvel ezelőtti keresztjavaslatai – alkotmánymódosítás, a végeláthatatlan huzavonára alkalmas gumiszabály beiktatása, miszerint akit kényszerítettek, azt nem kell diszkvalifikálni a közéletből – erről az idegességről tanúskodnak, hiszen a politikai feddhetetlenségére oly büszke jobboldalon azonban az ügynökmúlt mégiscsak rosszabbul veszi ki magát.

A más utakon elinduló kivánó Retkes Attilának is szembe kell néznie azokkal, akik még most is azt hiszik,hogy nélkülük nincs szabadelvű, liberális gondolat. Ezt a küzdelmet nem lehet megúszni. Sem neki, sem az SZDSZ 'romjain' alakuló ujabb liberális formációknak illetve azok meghatározó egyéniségeinek.


Valamikor, még az SZDSZ alakulásának kezdetén, komoly vita volt az "alapító atyák" között, hogy milyen jellegű párt is legyen. Sokan érveltek a mellett, hogy jobb lenne megmaradni, valami pártok feletti mozgalomnak, amely majd mindig súg az aktuális kormánynak.
Ezt hamar elvetették, hisz az alapító atyák tele voltak küldetés tudattal. A partvonalról bekiabálva egyébként sem lehet politikai sikerek elérni, ez talán csak az egyetlen, egyszemélyes intézmények, Lengyel Lászlónak sikerült,és neki sem nagyon, rá is inkább a média, mint a politikusok figyelnek.
Tehát döntöttek, irány a pártszervezés. Ebben is vita volt, milyet? Sokan érveltek az “elit párt” mellett, persze azok, akik már a körön belül voltak. Klassz, kirekesztő, antidemokratikus liberális párt lett volna. De ezzel nem lehet szavazatokat szerezni. Legyen inkább nép párt? De sok ember demokratikusan nehezen kontrolálható. Ki kellett alakítani a felső vezetés csalhatatlanságát, döntéseinek megkérdőjelezhetetlenségét, egy fajta nimbuszt, erre adott táptalajt, a kétségtelen sikeres, szamizdat múlt.

Ez volt az első, igazán antiliberális lépés. Egy igazi liberális sohasem hiszi, hogy az ő gondolatai, döntései az egyedüli helyesek. Tehát irány a pártszervezés, tagság toborzása. A párt prominensei kitalálták a négy igenes népszavazást, gőzerővel végig járták az országot, egy kőkemény antikommunista retorikával.

A liberálisoktól távol áll mindenféle anti hisztéria. Elfogadják, ha valaki mást gondol, a világ dolgairól másképpen vélekedik, és saját nézeteiket érdemi vitában igyekeznek érvényre juttatni.
Gondoskodtak arról, olyan politikus ne kerülhessen pozícióba, aki megkérdőjelezi a központi akaratot. Ez az erőszakos központi irányítás elfogadhatatlan a valóban szabadgondolkodók számára.

A tagságot, fizetett szervezők hálózatával tartották kordában. Ezek után nagyon elcsodálkoztak, hogy a szocikkal való koalíció után megindult a tagság fokozatos lemorzsolódása.
Ekkor adták ki a vezérmogulok az új ukázt, most már sikeres vállalkozókat kell pozícióba juttatni. Igazi “liberális” lépés volt. Nem a tett, a pénz jelenti az elismerést. Ezek persze, előbb, utóbb benyújtották a számlát.
Ennek a folyamatnak a csúcsát jelentette Kóka János azóta is tartó ámokfutása.

Az SZDSZ-nek két lehetősége is volt letérni erről az útról. Az egyik Tölgyessy Péter elnöksége idején, aki határozottan nyitni akart a konzervatív oldal felé. A párt meghatározó politikusai nem vállaltak aktív szerepet, bevonultak a párt országos tanácsába, és lehetetlenné tették munkáját. Ez volt az SZDSZ egyik legnagyobb vesztesége. Nem vették észre, hogy a liberalizmusnak vannak jobboldali értékei is, bezárták a pártot egy baloldali karanténba.
A másik lehetőséggel Fodor Gábort nem hagyták élni. A Kóka vezette frakció nem vette tudomásul, hogy más a párt elnöke, másképpen akar politizálni. Fodor feladta. Kár volt.
A szintén más utakon elinduló Retkes Attila is szembe kell hogy nézzen azokkal, akik még most is azt hiszik, nélkülük nincs szabadelvű, liberális gondolat. Ha valóban annyira a szívükön viselik a jobbsorsra érdemes magyar liberalizmus sorsát, jobban tennék, ha belátva történelmi tévedésüket, szép csendben félre állnának.

 A választók nem a liberalizmusra, hanem a liberális köpenyt magukra akasztókra mondtak nemet.

Hálás dolog szélsőjobboldali politikusnak lenni. Szerencsére nem tartozom közéjük (mármint sem a szélsőjobbhoz, sem a politikusokhoz), határozottan irigylem őket, hisz feladatuk olykor klasszisokkal könnyebb, mint például patkót kovácsolni, színdarabot írni, hajat vágni, házat tervezni – és még sorolhatnám a szakmák ezreit.

Először is, nem kell figyelnie arra, hogy mit mond. Míg másoknak, akár politikusoknak, akár hétköznapi embereknek kínosan ügyelniük kell minden egyes szavukra, hogyha nem akarnak munkanélkülivé válni, ők szabadon mondhatnak akármekkora hülyeséget – legfeljebb utólag azt is pártjuk programjának részévé teszik. (Már ha épp van olyan.) Ha mondataiktól kitör a vihar, az csak külön jó, hisz szerepelhetnek mindenféle sajtótermékben, odafigyelnek rájuk, stb. Néhányan meg még majd igazat is adnak nekik.

Meg aztán már Rockefeller báró is megmondta, hogy mindegy mit mondanak róla a lapok, csak helyesen írják le a nevét. Ez az alapigazság hatványozottan igaz a szélsőjobboldali pártokra, hisz számukra a negatív reklám számít igazán. Egyrészt még szorosabban magukhoz láncolják a saját törzsszavazóikat, másrészt – bízva abban, hogy valakiknek éppen rátapintottak a gyengéjére – talán még egy-két új embert is tudnak vele szerezni. Meg aztán, Önök mikor hallottak utoljára pozitív nemzeti radikális hírt? Na, ugye.

Itt jegyzem meg, a megmaradt, magukat liberálisnak nevezők dolga sem sokkal bonyolultabb ebből a szemléletből. Nekik elég néhány gyönyörű, megható körmondatot mondani az egyenlőségről, Afrikáról, a rászorulók támogatásáról, a toleranciáról, és a könnyűdrogok (???) legalizálásáról. Mindezeknek nagyon fog örülni a maradék, kb. ötven szavazójuk, és talán egy-két céget is sikerül még velük tovább támogatásra ösztönözni.

Visszatérve a szélsőjobbra, nekik nem csak ezért egyszerű ám a dolguk! Míg a többi párt szakértői (?), marketingesei, ideológusai kampányidőszakok előtt napi sok-sok órát kell, hogy tanácskozzanak arról, hogy melyik stratégiával lépek a legkevesebb támogatójuk tyúkszemére, és kénytelenek sokezer kisebb-nagyobb kompromisszumot kötni önmagukkal, koalíciós partnerükkel, és háttérembereikkel, addig a szélsőjobboldalnak elég egy jól csengő ellenségképet választania. Magyarországon különösen szerencsés helyzetben vannak, mert gazdag és változatos történelmünknek hála, könnyű olyan nemzetet/csoportot találni, ahol nem Szent Istvánhoz rebegnek hálaimát, Hunyadi Mátyásra nem felvilágosult reneszánsz uralkodóként tekintenek, hanem mondjuk abszolutista zsarnokként, és nem feltétlenül Petőfi Sándornak hívják a nép nagy költőjét.

Ami volt, megtörtént. Lehet arról is beszélni, ám ennek az írásnak a célja a jelen helyzetet vizsgálni, nem a múlt dicsőségein és árnyoldalain rágódni. Márpedig jelenleg a szélsőjobb elő tudja húzni bűvészkalapjából a klasszikus témának számító zsidókon és cigányokon kívül a szlovák-magyar viszonyt, az Erdélyért folyó román-magyar párviadalt (mi tagadás, nem mi állunk jelenleg nyerésnek, ám egyesek szerint koránt sincs még vége a meccsnek), vagy akár egy kicsit a szerbek bajuszát is megrángathatja. Legjobb, ha ezt mind egyszerre teszi, például az első világháborút lezáró trianoni békeszerződésről beszélve. Ha ezeket már mind-mind megunták, akkor, ha megerőltetik magukat, leáshatnak egészen a török megszállásig, vagy épp a tatárjárásig. (Utóbbi különösen hálás téma, mert szerencsétlen krími tatároknak és mongoloknak is van elég baja ahhoz, hogy ne nagyon tiltakozzanak.) Végső dzsókerként pedig még akár rohadtbüdöskommunistázni is elkezdhetnek.

Egyébként amellett, hogy nincs nehéz dolguk, leleményes társaság is tud lenni a szélsőjobb, hisz ha éppen nincsen ellenség a láthatáron, akkor kreálnak maguknak egyet, mint ahogy tette azt az olasz Északi Liga, amely tömörülés egy huszáros mozdulattal saját, egyértelműen rosszabb helyzetben lévő (és természetesen tradicionálisan baloldali) délebbre lakó honfitársai ellen mozdult.

Egyébként kíváncsi lennék arra, hogy a svájci radikálisok kikről beszélnek… Bár lehet, nekik nincs szükségük rá, mert megtanulták megoldani a saját problémáikat máshogy. Na igen, az is egy megoldás… Akkor legalább nem kell mutogatni másokra. Jó mentalitásra utal, ha a saját kertedet rakod rendben, nem a másikéra mutogatsz, hogy az még koszosabb. Vagy ha te piszkítod össze azt.

Lehet ,észszerűbb lenne – meg kifizetődőbb –, ha a magyarok is valami hasonlót csinálnának. Itt vannak kiváló célpontként például a biciklisták is. Azok a szemétládák mégis miért kerekeznek össze-vissza? Balesetveszélyesek! Csak a baj van velük! Múltkor is majdnem elgázolt egy huligán…! Fujj, rohadt biciklisták!

Idézetek Gyurcsány Ferenctől:

Mutyi: „A száz lépés programja a leginkább polgári program. Arról szól, hogy polgári viszonyokat teremtünk-e. Tudniillik a polgári viszonyok azt jelentik, hogy betartjuk a közös normáinkat, sőt büszke vagyok arra, hogy egy országnak adófizető polgára vagyok, az adófizetésem okán vannak jogaim, hogy én gondoskodom önmagamról, fizetem a járulékokat. Nem összekacsintós ország ez, nem mutyi ország ez, nem trükkös ország ez, hanem polgári Magyarország. Egy kis Németország, egy kis Svédország. Azt kell eldönteni, hogy komolyan hiszünk-e abban, hogy (…) vannak szabályok, azokat be kell tartani. Mindig azzal szokták vádolni a baloldali politikusokat, hogy nincsenek eszményeik és ideáik. Kérem szépen, vannak eszményeink és ideáink, egy szabad, nyugodt, polgári világ, amelyben nem a kiskapukat keressük, hanem amelyben egyenes utakon járunk (…).” Magyar Rádió, Háttér, 2005. május 10.

Csalódás. Gyurcsány Ferenc csalódott a politikai elitben, mert olyan szerződéseket rángat most elő, amelyek tisztességességét politikai karrierje előtt senki sem kérdőjelezte meg: „Ha tudtam volna, hogy én valaha politikusa leszek annak a politikai elitnek, amelynek az a kultúrája, amit itt látok, akkor távol tartottam volna magamat mindentől, aminek az államhoz köze van, és azt válaszoltam volna akkor is valamennyi üzletembernek: jól vigyázzon, mert az üzletben szokásos tisztesség és erkölcsösség a politika világából hiányzik”. Magyar Rádió, Krónika, 2005. június 29.

Tisztesség. „Az nem működik, hogy azok maradnak alul ezekben a küzdelmekben, akik befizetik az adót, befizetik a járulékot. Verseny kell, de tisztességes verseny. A tisztességesen adót fizető, tisztességesen járulékot fizető vállalkozások érdekeit kell védeni.” Sajtótájékoztató a 2005. május 4-i kormányülés után.
Élelmesek. Sportminiszterként a kilencvenes évekről: „Már nem a régi, de még nem az új, a régi leépülésének sok mocskával és a még nem létező új sok tekintetben szabályozatlan világával. (…) Látom a történet egyik oldalát, ahogy elveszik az állami háló, megjelenik sok százezer ember, aki ebben az új világban nem rendelkezik eladható, értékes tudással, munkaerővel; de látom azokat is, akik meglátják a lehetőségek sorozatát, és élni tudnak velük. (…) Határozottan azt állítom, téves az a beállítás, hogy politikai kapcsolataimnak köszönhetem üzleti sikereimet. Nagyon sokat nyertem a politika által, de nem ilyesmit. Azt tudniillik, hogy a nyolcvanas évek elejétől, közepétől az akkori egyetemi KISZ-ben zajló nyilvános vitákban megtanultam gondolkodni, vitatkozni, a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni, koncepciót gyártani.
Amikor ’89-ben Pestre jöttem, egy tanácsadó cégnél kezdtem dolgozni, ahol rajtam kívül politikából érkezett ember nem volt, csak bankár. Azokat a politikusokat, akiket később velem kapcsolatba hoztak – az egyetlen Szilvássy Györgyöt kivéve –, mind később ismertem meg. Milyen politikai kapcsolataimat használtam ki? Mondjanak egyetlen esetet, amikor valamilyen politikai kapcsolatom egy konkrét üzletben előnyt hozott számomra! És akkor meg lehet vitatni a dolgot. De mondjuk abból sem lesz Pulitzer-díj, ha valakinek annyi az összes állítása, hogy a Gyurcsány feleségének nagypapája volt politikai bizottsági tag. Mondjon egy ügyet, amelyet nekem szégyellnem kellene, vagy nem bírná ki a nyilvánosság próbáját!” Index, 2003. október 16.

A tények:

1995. január: szigorodnak az adójogszabályok: lakásuk átépítése után magánszemélyek nem igényelhetik vissza az áfát.
1995. kora tavasz: az Apró–Gyurcsány családban felmerül a Szemlőhegy utca 42. szám alatti villa átépítésének terve.
1995. június: Apró Piroska megvásárolja az önkormányzattól a villa két lakását, amelynek területe összesen 322 négyzetméter. Dobrev Klára szintén megveszi a villa 159 négyzetméteres lakását 8,6 millió forintért. Az épülethez tartozó garázs önkormányzati tulajdonban marad. A villát társasházzá alakítják.
1995. július: Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc létrehozza a Fittelina Ingatlanbefektetési és Hasznosító Kft.-t, amelynek székhelye a III. Táborhegyi lépcső 9/B szám alatt található, és leendő feladata a villa átépítése. A cég ügyvezetője Dobrev Klára. Dobrev és Gyurcsány szerződést köt, hogy a feleség a villában lévő lakásának kizárólagos bérbeadási jogát 16 millió forintos értéken átadja a közös cégüknek. A vállalkozás megkezdi a megszerzett vagyonértékű jog évenként 2,6 millió forinttal történő értékcsökkentését, ezáltal a kft. társasági adóalapjának csökkentését.
1995. ősz: megkezdődik a közel 60 millió forintos luxusberuházás előkészítése.
1996: a Fittelina Kft. végrehajtja a villa átépítését. Megnyílik a lehetőség a kft. előtt a beruházás utáni, több mint 14 millió forint áfa visszaigénylésére.
1997. február: Gyurcsány 17 milliós tagi kölcsönt ad a Fittelinának, és vállalja, hogy határozatlan ideig – szükség szerint – további kétmillió forintos összegeket fog a cégnek hitelezni.
1997. május: a Fittelina Kft. székhelyét átteszi a Szemlőhegy utca 42. szám alatti villába.
1997. ősz: befejeződik az építkezés a társasház közös tulajdonában álló területén, az 58 milliós beruházást bevezetik a cég könyvelésébe, és megkezdik az évente többmilliós értékcsökkenési leírást, azaz a társaságiadó-alap csökkentését.
1997–2000: a cég folyamatosan alkalmazza az értékcsökkenési leírást a 16 milliós bérbeadási jog és az 58 milliós luxusberuházás után. Évente tehát több millió forinttal csökkenti a cég társaságiadó-alapját. A társaság 2000-re teljesen eladósodik, ekkor már több mint 78 millió forintos, nagyrészt magánkölcsönökből és tagi hitelekből létrejövő tartozása keletkezik.
1999. április: a cég új ügyvezetője Gyurcsány Ferenc.
2000. december: a Fittelina teljes egészében leírja értékcsökkenéssel a 16 millió forint értékű bérbeadási jogot.
2001. március: a Gyurcsány tulajdonában lévő és Apró Piroska vezette Altus Rt. 40 millió forint törzstőkeemelést hajt végre a Fittelina Kft.-ben, amely összeget a társaság számlájára befizetnek. Ezzel az Altus Rt. a cég tagja lesz. Mivel az Altus bevételei között állami bevételek is vannak, így a Fittelina tőkeemelésében közpénzek is szerepet játszanak.
2001. december: az Altus 40 milliós tőkeemelését követően a kft. vissza tudja fizetni – mások mellett Gyurcsány Ferencnek is – a magánkölcsönöket.
2002. október: Dobrev Klára eladja üzletrészét férjének, egyben megszüntetik a hasznosítási szerződést. Ezzel a bruttó 56,2 millió forint értékű beruházás természetbeni juttatásként Dobrev Klára tulajdonába kerül, amely után nem fizeti meg a személyi jövedelemadót a kft. A Fittelina székhelyét áthelyezik a Szalay utca 4. szám alatti Altus-központba. A Fittelina Kft. rendkívüli értékcsökkenéssel leszállítja a beruházás értékét 22 millió forintra, és jogellenesen továbbra is nyilvántartja és amortizálja azt.
2002. november: Gyurcsány lízingszerződést köt a Fittelinával, amelynek következtében az uszoda, a lift, a szauna, a szolárium és a csillárok Gyurcsány tulajdonába fognak kerülni.
2003. október: a Fittelina Kft.-t Gyurcsány jogellenes tulajdonosi meghatalmazásával beolvasztják az Altus Rt.-be, amely így a beolvadó kft. jogutódja lesz.
2003. október–2005. szeptember: az Altus mint a Fittelina jogutódja változatlanul értékcsökkentést alkalmaz a jogellenesen nyilvántartott beruházásra, és így csökkentik a milliárdos bevételű Altus Rt. társaságiadó-alapját.

A BKV megbízott jogi igazgatója helyett az ellenőrző bizottság fideszes elnöke nevezte néven H. Évát. György István a Hír Televízió Rájátszás című műsorában megerősítette, H. Éva nem más, mint Horváth Éva, Hagyó Miklós  volt MSZP-s főpolgármester-helyettes egykori szóvivője.

Horváth Éva jelenlétijét is a BKV jogi igazgatója hamisította meg?

Közokirat-hamisítás miatt is vizsgálja a rendőrség a BKV volt jogi igazgatójának ténykedését - mondta el a Fővárosi Közgyűlés vizsgálóbizottságának ülésén Tomasitz István, a közlekedési társaság megbízott jogi igazgatója.

A Hír Televízió helyszíni tudósítója elmondta, a budapesti rendőrfőkapitány levélben értesítette a bizottságot arról, hogy még csak a Budapest Airportnál elkövetett korrupciós cselekményekkel - hűtlen kezeléssel és vesztegetéssel - kapcsolatban áll meg az alapos gyanú.

A BKV-nál azért tartottak házkutatást, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek, kiterjeszthető-e az alapos gyanú a közlekedési vállalat szerződéseire is.

Tomasitz István megbízott jogi igazgató szerint a rendőrség a cégnél tartott házkutatáson talált olyan dokumentumokat, amelyek valódiságát megkérdőjelezik.

Meghamisíthatta az egyik alkalmazott jelenléti ívét

Sziebert György, a BKV előzetes letartóztatásba helyezett volt jogi igazgatója a gyanú szerint meghamisíthatta az egyik alkalmazott jelenléti ívét. Az érintett dolgozó teljes nevét nem árulta el a közlekedési társaság megbízott jogi igazgatója a BKV ügyeit vizsgáló bizottság ülésén. Csak annyit mondott róla, hogy H. Évának hívják. György István, az ellenőrző bizottság fideszes elnöke a Hír Televízió Rájátszás című műsorában megerősítette: H. Éva nem más, mint Horváth Éva, Hagyó Miklós volt főpolgármester-helyettes egykori szóvivője.

Horváth Évát a BKV előző vezetése vette fel a kommunikációs részlegre, és a cég mostani vezérigazgatója bocsátotta el idén augusztusban, a végkielégítési botrányok kirobbanása után. Horváth Évával a BKV jelenlegi kommunikációs igazgatója nem találkozott munkatársként a társaságnál.

Az első évtizedben csak olyan apró nyelvi kérdésen vitatkoztunk, hogy rendszerváltás vagy rendszerváltozás történt-e 1989-ben Magyarországon. Köztudott, hogy Antall József a rendszerváltozást vallotta, merthogy az ember csak úgy nem vált (cserél) rendszert, s megérezte azt, hogy változások lesznek, de igazi váltás rövid távon aligha.

Azután jöttek a humoros emberek és elkezdtek gatyaváltásról beszélni. Majd a kétezres években, bizonyos hatalmi mechanizmusok újratermelődése láttán megjelent a módszerváltás és a gengszterváltás megnevezés…

Nekem nagyon fáj az életünk adta talán legnagyobb lehetőséggel való visszaélés. Gazdasági, társadalmi és nyelvi tekintetben is.

Azután jöttek a humoros emberek és elkezdtek gatyaváltásról beszélni. Majd a kétezres években, bizonyos hatalmi mechanizmusok újratermelődése láttán megjelent a módszerváltás és a gengszterváltás megnevezés…

Nekem nagyon fáj az életünk adta talán legnagyobb lehetőséggel való visszaélés. Gazdasági, társadalmi és nyelvi tekintetben is.

Mert kár lenne tagadni, hogy azért itt tényleg sok minden megváltozott. Vegyük észre: pozitív értelemben is – mert a negatívumokat annyira jól tudjuk elősorolni. A rendszerváltás sok mindent nem tudott megoldani. Például nem tudott igazságot teremteni, pedig nagyon sokan várták, sőt ma is várják tőle.

Láthattuk, hogy a gazdasági változások néhány év alatt átvihetők a társadalmon. Nos, ez sikerült. A gondolkodási-szellemi szférában azonban ennél jóval több időre van szükség. Több generációra. Ha belegondolnak, még mindig itt él köztünk a dzsentri, pedig ő a kiegyezés utáni korszak tipikus figurája. Több rendszerváltás lezajlott azóta, de túlélte. Más néven, de csaknem ugyanazzal a mentalitással él közöttünk a kiszolgáltatott „gyárista”, az ügyes „bonyolító”, az orránál tovább nem látó, alkalmazkodó „kishivatalnok”, a „szocialista nagyvállalat” simulékony alkalmazottja, de a furfangos maszek, a lehetőségeket maximálisan, sőt olykor azon túl is kihasználó „balatoni lángossütő”, a túlképzett és állástalan diplomás, a „dr. zöldséges”, és köztünk vannak a munkát közelről soha nem látott és a mindent túlélésben már-már cirkuszi mutatványosnak számító pártmunkások (funkcionáriusok) is. Persze a megnevezések, a „reprezentációk” változnak egy kicsit, de itt vannak ők a szemünk előtt, vagy búvópatakként bukkannak elő régmúlt idők homályából.

Közben az 1989-ben születettek felnőttkorba értek, többségük az egyetemek padjait koptatja. Gőzük sincs, hogy kik voltak a dzsentrik, talán valamilyen irodalomkönyvben volt szó róluk, a szocialista és a kapitalista termelésről fogalmuk sincs. Neveket, évszámokat nem tudnak, a rendszerváltásról ugyan hallottak, de hogy mikor volt… Egy jól fizető állás kellene, ez most a gond, nettó félmillió, s akkor minden OK.

Miután a köztársasági elnök a legutóbbi alkalommal (2007 év végén) sem írta alá az ún. gyűlöletbeszéd-törvényt, reakciók sokasága látott napvilágot. A szólásszabadság sérthetetlensége mellett érvelők elégedetten nyugtázták a lépést, a sikertelen német kezdeményezés (EU irányelv a holokauszt-tagadás és relativizálás elleni egységes fellépésről) magyarországi támogatói csalódottan a fejüket rázták. A magyarországi zsidóság, heterogenitásának megfelelően, különbözőképpen reagált. A Mazsihisz nem kívánt egy asztalhoz ülni Sólyom Lászlóval. Egy tál flódni segítségével, viszont jelképesen jelen voltak azok, akik vehemensen elutasítják, hogy a távolmaradó Mazsihisz képviselje őket. A judapest.org spontán akcióját sokan a magyar zsidóság pluralizmusa bizonyítékaként ünnepelték, mások viszont a magyar zsidóság elárulásaként stigmatizálták. A jobboldal, a középtől viszonyított távolságának tükrében, elismerően hallgatott, esetleg mosolyogva konstatált vagy nagyhangúan tapsolt.

A gyűlöletbeszéd, a Soá tagadása, relativizálása máig megoldatlan probléma. Pedig naponta előfordul ilyesmi munkahelyeken, bárasztaloknál, bulikban, nappalikban vagy az Interneten. Hogyan viszonyulnak Európa országaiban a kérdéshez?

Milyen különbségek, esetleg azonosságok lelhetőek fel az Európai Unió országainak büntető törvénykönyveiben? Mennyire van jelen a soá-tagadás jelensége az ítélethozatalban? Az alábbiakban néhány EU-tagország gyakorlatát veszünk szemügyre.
Csehország, Lengyelország Mindkét visegrádi országban bűntett a Holokauszt tagadása, még ha a Holokauszt, mint fogalom, nem is tűnik fel az idevágó törvényszövegekben. Közös jellemző, hogy a cseh és a lengyel büntető törvénykönyv sem tesz különbséget „nácik” és „kommunisták” között. A következőket olvashatjuk az idevágó paragrafusokban: „Aki egy náci vagy kommunista népirtást nyilvánosan tagad, kétségbe von, dicsér vagy jogossága mellett foglal állást, 6 hónaptól 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető” –mondja a cseh büntető törvénykönyv 26/a paragrafusa.
A lengyel törvénycikk így fogalmaz: „Aki nyilvánosan és a tényekkel ellentétben náci, kommunista vagy más háborús bűnt, valamint olyan bűnöket, melyeket a béke és az emberiség ellen követtek el, tagad, pénzbüntetésben vagy 3 évig terjedő szabadságvesztésben részesül.”
Történelmükből fakadóan jellemző a posztszocialista országokra, hogy az „abszolút gonosz” nyugat-európai, nácizmushoz kötődő képét kibővítik, a nácizmust és a kommunizmust – legalábbis a jog szempontjából – egyformán elutasítandónak deklarálják.
A jogszabályok alkalmazására az elmúlt évek során alig került sor. Csehországban 2005 és 2006 folyamán 6 esetben mondtak ki bíróságok ítéletet, Lengyelországban egy esetben, „csekély társadalmi kárra” hivatkozva felmentő ítéletet hoztak.

Ausztria
Nyugati szomszédunk tiltja a Soá tagadását, relativizálását, helyeslését és legitimizálását. Az 1947-ben elfogadott ún. Tilalmi Törvény (Verbotsgesetz) szövegét az évek során folyamatosan változtatta, pontosította az osztrák törvényhozás. 1992 óta a 29 paragrafusból álló törvényből az első három maradt érvényben. Az idevágó 3h paragrafusban a következőt olvashatjuk: „A 3g paragrafus szerint büntetik azt, aki egy nyomtatványban, a rádióban/televízióban vagy más médiumban vagy más nyilvános módon, úgy hogy az sok ember számára elérhető legyen, a nemzetiszocialista népirtást vagy más nemzetiszocialista, az emberiség ellen elkövetett bűnt tagad, lekicsinyít, helyesel vagy jogosnak tart.“
A 3g paragrafus szerint a kiszabható büntetés egytől tíz évig terjedő szabadságvesztés, a tettes vagy a tett különleges veszélyessége esetén pedig akár húsz évig terjedő szabadságvesztés is lehet. 1999-től csaknem 200 esetben hoztak osztrák bíróságok ítéletet az említett paragrafusokra hivatkozva, a legismertebb esetben David Irving ellen. 2007 decemberében egy 15 évvel ezelőtt hozott ítéletet erősített meg a bécsi legfelsőbb tartományi bíróság Gerd Honsikkal szemben, aki az első ítélet meghozatala után Spanyolországba szökött, ahonnan az Interneten keresztül tovább folytatta soá-tagadó nézeteinek terjesztését. Emiatt egy további eljárás fenyegeti. 2008. január közepén egy volt önkormányzati FPÖ politikust ítélt el négy és fél év szabadságvesztésre a bécsi tartományi büntetőtörvényszék. Wolfgang F. visszatérően tagadta a gázkamrák létezését és a Tilalmi törvény eltörlését követelte. Az osztrák püspöki konferenciához küldött levelében, melynek másolata a pápához is eljutott, a Holokausztot egy nagy megtévesztő szürreális borzalomnak nevezte, melyet a zsidók találtak ki.

Olaszország
A búcsúzó Prodi-kormány tavaly januárban fogadta el a holokauszt-tagadást szankcionáló törvényt, igaz gyengébb változatban, mint azt a kabinetből kilépett, volt igazságügyi miniszter, Clemente Mastelle törvényjavaslatában előterjesztette. A törvény gyakorlatilag az 1993-as status quo-t állította volna vissza, melyet a Berlusconi-kormány igazságügyi minisztere, R. Castelli, a xenofób-populista Északi Liga tagja megváltoztatott. A képviselőház jóváhagyására váró törvény értelmében az emberiség elleni bűnökre való buzdítást és annak jogossága melletti állásfoglalást háromtól tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetnék. E mellett a rasszista gondolatokat terjesztők három évig terjedő szabadságvesztéssel számolhatnának. Aki rasszista gyűlöletet kelt vagy másokat származásuk, vallásuk miatt diszkriminál, azt négy évig terjedő szabadságvesztés fenyegethetné. Mindez természetesen feltételes módban, hisz a törvénytervezet a kormányváltással elveszítette aktualitását, Prodinak egy év alatt nem sikerült a képviselőházon átvinnie a törvényt. A jelenlegi helyzetben aligha várható változás.
A konstruktív kritikusok visszatérően figyelmeztetnek arra, hogy a törvény csupán egy lehetőség a rasszizmus, az antiszemitizmus és a soá-tagadás megfékezésére. Hatásosabb választ a civil társadalomnak kell adnia. Az állam nem veheti magához ezt a szerepet túlzott reagálással. A kormányválságok az olasz politika sajátosságai, a törvények ratifikálásának csúszásával járnak. Berlusconi visszatérésével a folyamat további tartós jegelésével kell számolni, mint ahogy a közös EU irányelv sikertelensége is a populista médiamogul elutasító álláspontjára vezethető vissza. A következő kormányválságig változás nem várható. Így talán Olaszország számára először is a választási jog reformja lenne a legfontosabb, amire azonban a jelenlegi konstellációban szintén kevés az esély.

Spanyolország
2007. november 7-én a spanyol alkotmánybíróság meglepő ítéletet hozott. Történt, hogy egy barcelonai neonácit, aki üzletében antiszemita propagandát folytatott és szélsőjobboldali publikációkat terjesztett, elítélt a városi bíróság. Az ítélet ellen a radikális fellebbezett, amikor is az alkotmánybíróság felemelte szavát. A nem egyhangú ítélet indoklásában a következő olvasható: „Egy bűncselekmény – mint a népirtás – puszta tagadása, a történelmi igazság keresése folyamán, a szólás- és véleményszabadság részét alkothatja és alapjában még nincs szándékában az üldözött csoporttal szemben ellenséges társadalmi hangulatot kelteni.”
A Holokauszt jogossága melletti kiállás továbbra is 2 évig terjedő szabadságvesztéssel jár Spanyolországban. Azaz tagadni lehet, helyeselni nem. Az idegengyűlölő és rasszista kijelentések továbbra sem igazolhatók a vélemény-nyilvánítás szabadságára való hivatkozással. Az emberi méltóság védelme így továbbra is a szólásszabadság felett áll (az áldozatok méltóságának védelme, mely a tagadás elutasításában öltene testet, ezek szerint már más kategóriába tartozik...). Spanyolország a tagadás legitimizálásával így mégis eltávolodott attól az európai konszenzustól, mely szerint a genocidium-tagadás, a gyűlöletkeltés és a rasszizmusra való buzdítás triádja egyaránt büntetendő cselekmény.
Nagy-Britannia, Franciaország, Németország
A három vezető uniós országban egymástól lényeges különbségeket tapasztalhatunk a Holokauszt-tagadáshoz való viszonyban.
A szigetországban látszólag egyértelmű a helyzet. A Holokauszt tagadása nem bűntett. A korlátozás nélküli szólásszabadság alapgondolata a Common Law figyelemre méltó hagyománya. Néhány éve hatályba lépett egy formális emberi jogi törvény, mely a helyzeten nem változtatott. Így olyan, nemzetközi szinten ismert, más országokban jogerősen elítélt Holokauszt-tagadók, mint David Irving, minden további nélkül terjeszthetik nézeteiket, anélkül, hogy ezt állami intézmények megtilthatnák. Ugyanakkor ezek a kétes történészek Nagy-Britanniában nem kapnak fórumot, feltűnésük általános elutasítást vált ki, ezért vannak rászorulva, hogy más országokban publikáljanak, ahol azonban ezeket a nézeteket, bár nem egységesen, de szankcionálják.

Franciaországban ismét jogi szabályzással találkozunk. Az 1990-ben elfogadott Loi Gaysson értelmében mindennemű, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény tagadása szankciót von maga után. Az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények definícióját a francia törvényalkotók az 1945-ös Nürnbergi Katonai Bíróság által leszögezett paraméterek szerint állapítják meg. Ennek értelmében „az emberiség elleni bűncselekmény körébe tartozik a gyilkosság, kiirtás, deportálás, rabszolgaságban tartás és minden más, a civil lakosság ellen elkövetett embertelen tett, melyet a második világháború előtt vagy alatt követtek el, illetve politikai, rasszista vagy vallási indíttatású üldözés”.
A törvény alkalmazására prominens példa a populista, idegengyűlölő Front National helyettes elnökének, Bruno Gollnischnak egy évvel ezelőtti elítélése. A politikust, aki az Európai Parlament „Identitás, Hagyomány és Szuverenitás” nevű szélsőjobboldali képviselőcsoportját is vezeti, három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és 5000 euró pénzbüntetésre ítélte a bíróság, miután egy sajtótájékoztatón történészeket „a gázkamrákról szóló nyílt vitára” szólított fel. A törvényt nem csak a szólásszabadságra hivatkozó Holokauszt-tagadók kritizálják visszatérően. Egyes tudósok fenntartásaikat hangoztatják, mert szerintük a hivatalos történelmi igazság deklarálása kapcsán a kutatások akadályokba ütköznek. Az észrevételek egyelőre megalapozatlannak tűnnek, amit a törvény hatályba lépése óta megjelent, a korszakkal kapcsolatos publikációk magas száma is alátámaszt.

Németországban szintén egyértelmű törvény szankcionálja a Holokauszt-tagadást. A hatmillió zsidó ellen elkövetett tömeggyilkosság történelmi tény. Aki ezt tagadja vagy helyesli, zavarja a nyilvános békét, rendet és a BTK (StGB) 130. paragrafusának 3. és 4. bekezdése szerint öt évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető. Az utoljára 2005-ben módosított StGB idevágó passzusaiban a következőket olvashatjuk: „§130 (3) Öt évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetik azt, aki a nemzetiszocializmus uralma alatt elkövetett cselekedeteket (....) úgy, hogy az a közbékét zavarja, nyilvánosan vagy gyülekezet előtt elfogad, tagad vagy lekicsinyít.” A negyedik bekezdésben a következő áll: „Három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetik azt, aki nyilvánosan vagy egy gyülekezet előtt a közbékét olyan módon zavarja az áldozatok méltóságának sértésével, hogy a nemzetiszocialista erőszak- és elnyomórezsimet elfogadja, élteti vagy legitimizálja.”
A szólásszabadságot Németországban szintén az alkotmány első paragrafusában lefektett emberi méltóság sérthetetlensége alá vetik („Die Würde des Menschen ist unantastbar.”). A tartományi bíróságok sorozatosan szabnak ki több évig terjedő börtönbüntetéseket, és úgy néz ki, hogy a folyó évben ez nem változik. 2007 februárjában a hírhedt Ernst Zündelre a mannheimi Tartományi Bíróság a Holokauszt ismételt tagadása miatt a kiszabható büntetés maximumát rótta ki. Idén januárban Zündel védőügyvédnőjét, Sylvia Stolzot ítélte el ugyanez a bíróság három és fél év szabadságvesztésre, valamint gyűlöletkeltésre hivatkozva öt évre eltiltotta az ügyvédi foglalkozástól. A felfüggesztett ügyvédnő Zündel tárgyalása folyamán a zsidók ellen elkövetett többmilliós gyilkosságot visszatérően kétségbe vonta.
Stolz – aki az ítélethozatal után a nézőkhöz fordulva karlendítéssel búcsúzott – egyébként a többször jogerősen elítélt neonáci, Horst Mahler felesége. A 130. paragrafus 3. és 4. bekezdései értelmében Mahlert az év elején ítélték el ismét. A Vanity Fair magazinnak adott interjújában a kérdező Michel Friedmant „Heil Hitler, Friedman úr!” kijelentéssel köszöntötte. Az interjú folyamán Mahler többször tagadta a szisztematikus népirtást, amiért vádat emeltek ellene. Az eset érdekessége, hogy az interjút megjelentető magazin főszerkesztője és kiadója ellen is feljelentés érkezett. Arno Lustiger történész megbotránkoztatónak nevezte, hogy egy német magazin egy hírhedt neonáci Holokauszt-tagadónak biztosít közlési lehetőséget. A lap képviselőinek állásfoglalása szerint: „…a demokrácia ellenségeivel a felvilágosodás eszközeivel kell megvívni a harcot. A szólásszabadság ebben elengedhetetlen.”
Egy másik prominens esettel jelenleg is foglalkozik a német bíróság. Uwe Voigt, a szélsőjobboldali Nemzeti Párt (NPD) vezetője egy iráni riporternek adott televíziós interjúban szintén relativizálta a Holokausztot. A felvételt a német közszolgálati televízió egy oknyomozó műsor keretében sugározta. Voigt ellen vádat emeltek a fent említett paragrafusok értelmében. Maga a párt is a betiltás határán áll, bár a német parlament alsó- és felsőházának egyelőre nem sikerült megegyeznie az alkotmánybíróság elé terjesztendő, közösen fogalmazandó vádirat végső formájában. Egy betiltási kísérlet 2003-ban sikertelenül végződött. A német alkotmánybíróság akkor, anékül hogy vizsgálta volna a betiltásra váró párt alkotmány-ellenességét, a keresetet elutasította. Kiderült ugyanis, hogy nagyszámú, rendszeresen jelentő titkosszolgálati ügynök mozog a párt körül, így annak állami kontrollja biztosítottnak tűnik.
A jelenlegi belügyminiszter, a kereszténydemokrata Wolfgang Schäuble nem tekinti megfelelő megoldásnak a párt betiltását. Nyilatkozatai szerint a közbiztonság szempontjából a jelenlegi helyzet előnyösebb, mert így az NPD szinte minden jelentős lépéséről tudomásuk van a demokratikus államot védő szerveknek. Ha az NPD illegalitásba kényszerülne, az információgyűjtés megnehezedne. A német belügyminiszter ugyanakkor nem tanúsított ilyen visszafogottságot két frissen betiltott egyesülettel szemben. A „Collegium Humanum” és az „Egyesület a Holokauszt-tagadásért üldözöttek rehabilitásáért” nevű körök visszatérő találkozóhelyei voltak prominens soá-tagadóknak, neo- és klasszikus náciknak. Egyelőre nyitott kérdés hogy az egyesületek vezetőségei ellen indul-e büntetőjogi eljárás.

Mi a teendő?
A kis körutazás több, a jövővel kapcsolatos problémára is rámutat, melyek kezelése elkerülhetetlen az európai integráció sikerének érdekében.

Először is szükséges tematizálni és megfelelő módon elismerni, hogy Kelet-Közép-Európa országai a kommunizmus áldozatai voltak. Ennek is az alakuló európai identitás részévé kell válnia úgy, hogy közben a nemzetiszocialista népirtás egyedisége nem válhat kétségessé. Szükség van tehát az említett országok második világháborúban betöltött szerepének további kutatására és az erről folytatott társadalmi vitákra.
Másodszor arra kell választ találni, hogy a túlélő generációk eltűnésével, ezek emlékei miként emelhetők be a következő generációk elbeszélő- és emlékezetközösségébe. Az eddigi lelkiismereti kérdés belátható időn belül emlékezeti kérdéssé alakul, amire a jog egyedül nyilván nem tud kielégítő választ adni. Ez a pont érint egy párhuzamos vitát, mégpedig, hogy mekkora mértékben álljon a jog Európában morális alapokon. E kérdés pozitív megválaszolása kétségkívül az USA joghagyományához vinné közelebb Európát.

Harmadszor egy eddig nem érintett kérdésre kell választ találnunk. Miként lesznek képesek az európai társadalmak arra, hogy a nyugat elfogadott történelemfelfogását, valamint a kommunizmus áldozatainak elismerésével bővített európai identitást elfogadtassák a Nyugat-Európában jelentős számú bevándorló, illetve migrációs háttérrel rendelkező muszlim generációkkal. Számukra többnyire sem a kommunizmus, sem a nemzeti szocializmus tematizálása nem jelent többet egy absztrakt vitánál. Az sem zárható ki, hogy mindkét szélsőséges rezsim ideológiája iránt fogékonyságot mutatnak. Ezek a globalizáció-kritika, nyugat-kritika, netán nyugat-ellenesség formájában jelentkeznek, és antiszemita gondolatok transzferálásával veszedelmes lehetőséget testesítenek meg.

E kérdéseket nem lehet csupán jogi szabályozással megválaszolni. A kihívás azonban túl nagy ahhoz, hogy az európai – néhol törékeny, mert fiatal – civil társadalmak lemondjanak a törvényalkotói és a jogalkalmazói segítségről, ahogyan a tudomány és a nyilvánosság szerepe sem tagadható. E szférák hatékony együttműködése az európai integráció sikerének záloga lehet.

Források:

judapest.org

szombat.org

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.
– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.
– Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
– No csak.
– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.
– Jó!
– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ottlik)