Ha értelmezni akarjuk a kétharmadból fakadó politikai helyzetet, legelőször is nem árt számba venni, milyen okokra vezethető vissza a kétharmad. Ez már csak azért is elengedhetetlen, mert e nélkül nem lehet „felmenni” ezeken a „lépcsőkön” és a helyzet újratermelődése elkerülhetetlen lesz.
1. A jóléti bukfenc
A rendszerváltás egyik alapígérete volt a jóléti állam megteremtése. A magyar demokrácia a nyugati életszínvonal (az ahhoz történő felzárkózás) igézetében fogant, és annak bűvöletében van mindmáig, az eddigi választások mindegyikét az döntötte el, hogy melyik politikai erő tudja hitelesebben képviselni a jóléti állam ideáját. Így volt ez 2002-ben is, amikor a Szocialista Párt a jóléti rendszerváltás programjával aratott győzelmet. Bár az első és második száznapos program jelentős reálbérnöveldést és életszínvonal-emelkedést eredményezett, de az ezt követő évek kiigazításai és megszorításai jelentős részben eliminálták a jelentőségét, végül a gazdasági világválság a jóléti kiadások drasztikus lefaragására kényszerítette a kormányt. A nyolc év mérlegét tekintve leszögezhetjük, hogy a két cikluson át tartó kormányzás nem volt képes megfelelni a baloldal irányában támasztott általános választói elvárásoknak sem: nem volt képes érdemben csökkenteni a társadalmi különbségeket, felzárkóztatni a leszakadó rétegeket, enyhíteni a mélyszegénységet.
2. Elfuserált reformok
A 2006-os országgyűlési választások kampányát a reformtematika uralta, és a második Gyurcsány-kabinet kormányzása komoly reformszándékkal indult. Ugyanakkor a költségvetési hiány mértéke tarthatatlanná vált, és a választási győzelem után haladéktalanul neki kellett állni a kiigazításnak, amit a választások miatt halogattak. A reformok szempontjából a legnagyobb hibát ott követte el a kormányzat, hogy nem különítette el a reformlépéseket a kiigazítás intézkedéseitől, sőt abban bízott, hogy a reformpropaganda farvizén kommunikálva a megszorító intézkedéseket sikerülhet tompítani azok – közhangulatra gyakorolt – negatív hatásait. Így a polgárok percepciójában összemosódtak a határvonalak, ami pedig megágyazott egy reformellenes közhangulat felerősödésének, melynek tetőpontja a népszavazás volt.
Az egészségügyi reform egyenesen a reformpolitika bukásának szimbólumává vált, mivel egy példa nélkül álló, kipróbálatlan öszvér megoldás volt, amellyel nemcsak az ellenzék és a szakma, de a két kormánypárt egyike sem volt elégedett, tekintve hogy két egymástól távol eső elképzelés rossz kompromisszumából fogant.
3. Az MSZP rossz állapota
Az MSZP egy nem homogén pártként olyan irányzatokat és érdekcsoportokat fog össze, amelyek csak komoly erőfeszítések árán hozhatók közös platformra. Ezt súlyosbítják az állandó személyi ellentétek, a töredezett döntési mechanizmusok, a széttagolt irányítási szintek, illetve a folyamatos kibeszélés és kiszivárogtatás. A korszerűtlen szervezeti szisztéma hátránya a kormányzás során mutatkozott meg igazán, amit kormányfőváltások, koalíciós válságok, követhetetlen irányváltások és reformbukfencek fémjeleztek. Ezek a szimptómák – közvetve vagy közvetlenül – mind a párton belüli viszályokra vezethetők vissza, és a tüneti kezelésként alkalmazott kompromisszumok végül kényszerű megalkuvássá hígultak, ezzel lehetetlenné tették a következetes kormányzást. Ennek a végkifejletét láthattuk a DKP megalakulásában.
4. Az SZDSZ széthullása
A Szabad Demokraták Szövetségének széthullásával az MSZP elvesztette egyetlen stratégiai szövetségesét. Nem szabad elfelejteni, hogy az SZDSZ nélkül sem 2002-ben, sem pedig 2006-ban nem tudott volna az MSZP önállóan kormányt alakítani (legfeljebb kisebbségi kormányt). A liberális szavazótábor 2010-re elvesztette potenciális képviseltét, így döntő részben távol maradt a voksolástól. Ez láthatjuk tragikus következményekkel járt.
5.Világgazdasági válság
A világgazdasági válság a hazainál sokkal stabilabb, produktívabb és hatékonyabb kormányokat is elsöpört; általános állampolgári közérzület volt Európában, hogy a kormányok nem képesek megbirkózni a válsággal, és nem képesek megvédeni polgáraikat annak negatív hatásaitól. A csökkenő életszínvonalra, a drasztikusan megugró munkanélküliségre, a bizonytalanságra és instabilitásra szerte Európában úgy reagáltak a választók, hogy leváltották az éppen regnáló kormányokat annak reményében, hogy a következő kormányzat úrrá tud lenni a problémákon.
A magyar kormányzat dolgát még az is nehezítette, hogy az eredeti elképzelés szerint a kiadások terén a jól megszokott cikluslogikát alkalmazták, tehát a ciklus elején korrigálják a költségvetést, és visszafogják a kiadásokat, majd a ciklus utolsó harmadában lazítanak a gyeplőn, és hangulatjavító jóléti kiadásokkal ágyaznak meg a 2010-es kampánynak. Nos, ezt az elképzelést a válság olyannyira keresztbeverte, hogy nemcsak a jóléti kiadások maradtak el, de az országnak az IMF-hez és az EU –hoz kellett fordulni fizetőképessége megőrzése érdekében.
6. A „Blairizmus” bukása
A harmadik út koncepciója – melynek elméleti alapjait Anthony Giddens tette le, és elsőként Tony Blair ültetett át a gyakorlatba – tulajdonképpen már a kilencvenes években az európai baloldal vezető irányzatává vált. Újdonságerejét az adta, hogy liberális elemekkel frissítette föl a klasszikus szociáldemokrácia gazdaságpolitikai és társadalomszemléleti nézetrendszerét. Ezt az irányvonalat igyekezett meghonosítani Gyurcsány Ferenc Magyarországon, de már a kezdet kezdetén világossá vált, hogy nem sok fogadókészség mutatkozik a hazai baloldalon az új irányzat iránt. Gyurcsánynak még saját pártjával sem sikerült megértetnie és elfogadtatnia a harmadik út alapelveit, ráadásul az évtized végére a harmadik út európai szinten is kifulladt, végül a világválság adta meg a kegyelemdöfést. A blairizmus út bukása Európában is komoly üres tért teremtett, az európai baloldal válsága jelenleg is meghatározó, és európai szinten zajlik az útkeresés („amszterdami folyamat”). Magyarországon mindenestre úgy bukott el a blairi harmadik út, hogy soha nem is tudott kiteljesedni, ami csak tovább mélyíti a Szocialista Párt önmeghatározásának a válságát.
7.A Fidesz gátlástalan offenzívája
Nem könnyítette meg a baloldali kormányzás helyzetét, hogy egy folyamatosan erősödő, szervezetileg hatékony és meglehetősen gátlástalan ellenzékkel kellett szembenézni, talán elég, ha csak a 72 órás ultimátumot, az ellenzéki demonstrációkat, a kordonbontást, a szociális népszavazást, a parlamenti ülésekről történő rendszeres kivonulást, az előrehozott választás folyamatos tematizálását említjük. Ráadásul a kisebbségi kormányzás időszakában az ellenzéki nyomás csak fokozódott, amit az is súlyosbított, hogy addigra a Fidesz társadalmi támogatottsága már jócskán meghaladta a kormánypártokét. Ez a nyomás a válság kitörését követően sem enyhült, holott nem egy európai országban a politikai elit bizonyos szintű összefogással próbált úrrá lenni a gondokon, de Magyarországon nyoma sem volt efféle konstruktív együttműködésnek.
8. A „good governance” hazai bukása
Ami a kormányzati filozófiát illeti, az elmúlt évtized baloldali kormányai a governance típusú kormányzáshoz álltak közelebb, mely a társadalmi-gazdasági szereplők közötti koordinációra helyezi hangsúlyt, és egyfajta országmenedzselő szerepfelfogást képvisel. Ez a modell azonban a hazai közegben igencsak félresiklott – ebben persze a már eddig felsorolt motívumok is igen nagy szerepet játszottak. A kormányzás a következetlenség, a kiszámíthatatlanság, az esetlegesség, az ötletszerűség, és az irányítatlanság képét mutatta; a választók számára nem volt világos, hogy a kormány mit miért tesz, és a gyakori irányváltások okai sem váltak egyértelművé.
9. Az őszöd-jelenség
Az őszödi beszéd kiszivárgása a magyar demokrácia legnagyobb botrányát váltotta ki, mely ismétlődő utcai zavargásokba torkollt. Mindazonáltal az adatok tükrében egyértelmű, hogy a kormány népszerűségvesztését nem a beszéd váltotta ki, mert a támogatottság csökkenése már 2006 nyarán megindult, melynek határozott ütemén a botrány nem változtatott érdemben. Az őszödi beszéd erkölcsi következményei késleltetve érvényesültek, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc körül 2009-re elfogyott a levegő, a mozgástere a végletekig leszűkült, és végül lemondásra kényszerült.
10. Gátaktól mentes korrupció
Magyarországon a szabályozási (pártfinanszírozás, kampányfinanszírozás, közbeszerzés) rendszerekben kódolva van a korrupció. Ha csak a kampányfinanszírozás sarokszámait vetjük össze: tehát az elkölthető 386 milliós keretet a többmilliárdos kampányokkal (hozzávesszük a renyhe hazai támogatási hajlandóságot), akkor a napnál világosabb, hogy a nagy pártok kampányában százmilliós tételben szerepelnek feketepénzek. De természetesen nem csak ez a színtér fertőzött, a korrupció, a visszaosztás és a kenőpénzek jelensége átszövi az egész társadalmat.
A Szocialista Párt a nyolc éves kormányzás során nyilvánvalóan elkényelmesedett, az önkontroll és a mértéktartás fellazult, ezen felül gyakran a belső ellentétek hozták felszínre az ügyeket. Mindenesetre a szocialista politikusok letartóztatása, előállítása, a vádemelések és azok ellenzéki és kormánypárti kommentálása állandó kampányelemmé váltak a 2010-es választáson.
11. katasztrofális kampány
Az MSZP 2010-re érzékelhető módon belefásult saját kormányzásába, és csak a kármentésre maradt energiája. Sem a választási program, sem maga a kampány nem tartalmazott innovatív elemet, a szavazatmaximalizálás legalapvetőbb lépései is elmaradtak. Általánosságban is elmondható, hogy a 2010-es választásokat egy ülőkampány előzte meg: elmaradt a kompetenciaharc, a tematizációs verseny, a karakter-párharc és az ígéretlicit. A kampány egy pozicionálási küzdelemmé szűkült, amelyben a Fidesz az MSZP és Jobbik, a Szocialista Párt a Fidesz és a Jobbik, a Jobbik pedig az MSZP és a Fidesz közé igyekezett egyenlőségjelet tenni. Mindhárom párt a negatív pozicionálás technikáját alkalmazta, tehát az ellenfelekhez viszonyítva igyekezett rögzíteni helyzetét oly módon, hogy megpróbálta egy platformra hozni a másik kettőt. Az MSZP azonban hitelességi deficittel küszködve sokkal kevésbé tudta érvényre juttatni saját megfogalmazását.
12. Látomások és jelképek
Az MSZP a szimbolikus politika és a víziópolitizálás területén vesztette el a legtöbb csatát. Kormányzóerőként nem tudta egységes keretbe foglalni a kormányzati cselekvés elemeit, nem tudta, milyen Magyarországot képzel el, milyen elképzelt jövő érdekében cselekszik.
Ugyanakkor sorozatban gyártotta a negatív szimbólumokat: D209-es ügy, 2005-ös népszavazás a kettős állampolgárságról, őszödi beszéd, koalíciószakadás, kormányfőváltások, korrupciós ügyek. Az egyes szimbolikus motívumok így állnak össze jelképpé, azaz a 2010-es választások előtt a baloldali kormányzás a választók percepciójában így vált a belső acsarkodás, a tehetetlenkedés, a hiteltelenség és a mutyizás jelképévé.
Az egyes jelenségek önmagukban is jelentős kihatással lettek volna a pártversenyre, de a fenti 12 együtt, egymást erősítve elkerülhetetlenné tette a 2/3-os bukást. A tizenkét jelenség jó rávilágít arra, hogy az MSZP-nek milyen súlyos örökséget kell feldolgoznia, de – miközben megindult a párt megújításának folyamata – az elmúlt időszakban nem sok jele mutatkozott annak, hogy komoly erőfeszítéseket tett volna az elmúlt két ciklus tanulságainak feldolgozását illetően. Márpedig ezt nem lehet megúszni, ezzel a „hagyatékkal” az azóta az MSZP-ből kívált DKP-nek is számolnia kell
Orbánnak mennie kell és nem kell jóstehetség ahhoz, hogy az őt leváltó demokratikus erők két meghatározó tényezője lesz az MSZP és az azóta abból kivált DKP lesz. Azonban ha fordított módon nem járják be ezt a lépcsősort, akkor a következő ciklus befejeztével egy még ennél is nagyobb tragédia következhet be.
