Hálás dolog szélsőjobboldali politikusnak lenni. Szerencsére nem tartozom közéjük (mármint sem a szélsőjobbhoz, sem a politikusokhoz), határozottan irigylem őket, hisz feladatuk olykor klasszisokkal könnyebb, mint például patkót kovácsolni, színdarabot írni, hajat vágni, házat tervezni – és még sorolhatnám a szakmák ezreit.
Először is, nem kell figyelnie arra, hogy mit mond. Míg másoknak, akár politikusoknak, akár hétköznapi embereknek kínosan ügyelniük kell minden egyes szavukra, hogyha nem akarnak munkanélkülivé válni, ők szabadon mondhatnak akármekkora hülyeséget – legfeljebb utólag azt is pártjuk programjának részévé teszik. (Már ha épp van olyan.) Ha mondataiktól kitör a vihar, az csak külön jó, hisz szerepelhetnek mindenféle sajtótermékben, odafigyelnek rájuk, stb. Néhányan meg még majd igazat is adnak nekik.
Meg aztán már Rockefeller báró is megmondta, hogy mindegy mit mondanak róla a lapok, csak helyesen írják le a nevét. Ez az alapigazság hatványozottan igaz a szélsőjobboldali pártokra, hisz számukra a negatív reklám számít igazán. Egyrészt még szorosabban magukhoz láncolják a saját törzsszavazóikat, másrészt – bízva abban, hogy valakiknek éppen rátapintottak a gyengéjére – talán még egy-két új embert is tudnak vele szerezni. Meg aztán, Önök mikor hallottak utoljára pozitív nemzeti radikális hírt? Na, ugye.
Itt jegyzem meg, a megmaradt, magukat liberálisnak nevezők dolga sem sokkal bonyolultabb ebből a szemléletből. Nekik elég néhány gyönyörű, megható körmondatot mondani az egyenlőségről, Afrikáról, a rászorulók támogatásáról, a toleranciáról, és a könnyűdrogok (???) legalizálásáról. Mindezeknek nagyon fog örülni a maradék, kb. ötven szavazójuk, és talán egy-két céget is sikerül még velük tovább támogatásra ösztönözni.
Visszatérve a szélsőjobbra, nekik nem csak ezért egyszerű ám a dolguk! Míg a többi párt szakértői (?), marketingesei, ideológusai kampányidőszakok előtt napi sok-sok órát kell, hogy tanácskozzanak arról, hogy melyik stratégiával lépek a legkevesebb támogatójuk tyúkszemére, és kénytelenek sokezer kisebb-nagyobb kompromisszumot kötni önmagukkal, koalíciós partnerükkel, és háttérembereikkel, addig a szélsőjobboldalnak elég egy jól csengő ellenségképet választania. Magyarországon különösen szerencsés helyzetben vannak, mert gazdag és változatos történelmünknek hála, könnyű olyan nemzetet/csoportot találni, ahol nem Szent Istvánhoz rebegnek hálaimát, Hunyadi Mátyásra nem felvilágosult reneszánsz uralkodóként tekintenek, hanem mondjuk abszolutista zsarnokként, és nem feltétlenül Petőfi Sándornak hívják a nép nagy költőjét.
Ami volt, megtörtént. Lehet arról is beszélni, ám ennek az írásnak a célja a jelen helyzetet vizsgálni, nem a múlt dicsőségein és árnyoldalain rágódni. Márpedig jelenleg a szélsőjobb elő tudja húzni bűvészkalapjából a klasszikus témának számító zsidókon és cigányokon kívül a szlovák-magyar viszonyt, az Erdélyért folyó román-magyar párviadalt (mi tagadás, nem mi állunk jelenleg nyerésnek, ám egyesek szerint koránt sincs még vége a meccsnek), vagy akár egy kicsit a szerbek bajuszát is megrángathatja. Legjobb, ha ezt mind egyszerre teszi, például az első világháborút lezáró trianoni békeszerződésről beszélve. Ha ezeket már mind-mind megunták, akkor, ha megerőltetik magukat, leáshatnak egészen a török megszállásig, vagy épp a tatárjárásig. (Utóbbi különösen hálás téma, mert szerencsétlen krími tatároknak és mongoloknak is van elég baja ahhoz, hogy ne nagyon tiltakozzanak.) Végső dzsókerként pedig még akár rohadtbüdöskommunistázni is elkezdhetnek.
Egyébként amellett, hogy nincs nehéz dolguk, leleményes társaság is tud lenni a szélsőjobb, hisz ha éppen nincsen ellenség a láthatáron, akkor kreálnak maguknak egyet, mint ahogy tette azt az olasz Északi Liga, amely tömörülés egy huszáros mozdulattal saját, egyértelműen rosszabb helyzetben lévő (és természetesen tradicionálisan baloldali) délebbre lakó honfitársai ellen mozdult.
Egyébként kíváncsi lennék arra, hogy a svájci radikálisok kikről beszélnek… Bár lehet, nekik nincs szükségük rá, mert megtanulták megoldani a saját problémáikat máshogy. Na igen, az is egy megoldás… Akkor legalább nem kell mutogatni másokra. Jó mentalitásra utal, ha a saját kertedet rakod rendben, nem a másikéra mutogatsz, hogy az még koszosabb. Vagy ha te piszkítod össze azt.
Lehet ,észszerűbb lenne – meg kifizetődőbb –, ha a magyarok is valami hasonlót csinálnának. Itt vannak kiváló célpontként például a biciklisták is. Azok a szemétládák mégis miért kerekeznek össze-vissza? Balesetveszélyesek! Csak a baj van velük! Múltkor is majdnem elgázolt egy huligán…! Fujj, rohadt biciklisták!
