Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.
– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.
– Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
– No csak.
– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.
– Jó!
– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Ottlik)
